Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Talán meghökkentő lehet olvasni, de nem szívesen írom le ezeket a sorokat, mert az ember a korábbi betegségeit inkább elfelejteni igyekszik, nem szavakba önteni. Néhány évvel ezelőtt átmentem egy olyan betegségen, amely a nemi szervemet érintette: mondani sem kell, ez egy igen érzékeny része az emberi testnek, ami a fájdalomra más testrészekhez képest talán sokkal hevesebben és erősebben reagál.

Nálam is így történt. Kifejezetten erős, sokszor csaknem elviselhetetlen fájdalmaim voltak, szinte megszakítás nélkül négy és fél hónapon át, egészen a műtéti beavatkozásig. A fájdalmat fokozta, hogy egy ideig az orvosok sem értették, mi okozza a problémát, nem tudták enyhíteni a fájdalmat, és a sztenderd fájdalomcsillapítók sem igazán használtak. Az egész a COVID-időszak alatt történt, amikor a kórházak sokféle műtétet nem tudtak elvégezni. Mire megoperáltak, már nagyon rossz lelki és testi állapotban voltam, de a műtétet követően is legalább négy hónapig tartott felépülni. Őszintén bevallom, ebben az összesen nyolchónapos életszakaszomban csak egyetlen dolgot szerettem: aludni, hogy ne legyek ebben a valóságban.

Keresztény ember vagyok, így az igazi kihívást még az is jelentette számomra, hogy bárhogyan imádkoztam – akár szó szerint csúsztam-másztam a földön, vagy sírva könyörögtem Istenhez –, úgy éreztem, nincs válasz a kiáltásomra. Isten nem felelt az imáimra gyógyulással. Ugyanakkor felhangosodott bennem egy gondolat, amitől nem tudtam szabadulni, és ma már úgy hiszem, ez volt a válasz. Mivel rendszeresen prédikálok és tanítok, Isten ezt mondta: „Hogyan szeretnél beszélni a Fiamról, Akitől elfordultam a kereszten, ha te magad nem kóstolsz bele abba, mit is jelent az elfordulás?” Azt hiszem, ez nem az a válasz, amit egy betegséggel küzdő ember szívesen hall. Mégis, végül el tudtam fogadni, hogy amit most megtapasztalok, valami ahhoz hasonló (persze nagyságrendekkel mélyebb) lehetett Jézus számára, amikor egyedül maradt a szenvedéseiben. Azóta természetesen felépültem, panaszmentes vagyok, minden rendben velem, viszont a „leckét” és az érzést, hogy végig kell küzdenem egy szenvedésteli utat, soha nem felejtem el.