Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Vártunk addig, amíg az első műtét sebe begyógyult. A colonoscopia következett. Az a kedves orvos vizsgált, aki első befekvésem alkalmával is jelen volt. Végre a férjem is kísérhetett, mert addig neki nem lehetett, csak a kórház kapujáig jönni. Katonák őrizték a bejáratot, erősen érdeklődtek, ki hova tart, és testhőmérsékletet is mértek. Szóval nem kellemes előkészületek után, csendesen, szótlanul várakoztunk a vizsgáló előtt. Ettől a vizsgálattól tartottam leginkább, és nem is akartam mások szubjektív véleményét meghallgatni, mert mindenki másképp éli meg. Mindegy, túl leszek ezen is, ha már ennyire szorgalmazzák ennek szükségességét. Egyedül léptem a vizsgálóba, mindjárt egy kis gatyát kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy öltözzek át, és helyezkedjek el a vizsgálón. Közben a nővér telefonált, tett-vett, na, de nem baj, csak szabad lesz a keze, ha segítenie kell valamit az orvosnak.

A műszer gyorsan helyet talált bennem, és egy nagy képernyőn én is láthattam magamat belülről. Érdekes volt ezt látni. Sőt, káprázatos, milyen szép is az emberi test. A műszer csak haladt tovább és tovább, nekem egyből kezdett kellemetlenné válni. Láttam, amint a műszer egy nagy fekete csúnyaságba ütközik, és felkiáltottam: – Elég! Húzzák ki, nem bírom! Nem tették. Ehelyett egy injekciót kaptam, amitől elkábultam. Ma is emlékezem arra a piros és fekete színeiben változó, egyenetlen felületű labdacsra, amit akkor láttam.

A nevem hallatára ébredtem, és hogy kérdezik a hozzátartozóm nevét. Megmondtam. Behívták. Ott állt mellettem a férjem és az orvos belekezdett a mondandójába.

– Egy daganatot találtunk a vékony- és a vastagbél határán. Több mint valószínű, hogy rosszindulatú. Nagyságára nézve is. Vettünk szövetmintát, pár nap múlva lesz eredmény. Megírom a leletet, és készen vagyunk.

Ezzel kiment. A nővér is eltűnt valahova. Aztán kikukkantott egy nyitott ajtón, és azt mondta, maradhatok még 5 percet, ha jól esik. Pistimmel egymásra néztünk, és mondtam: megyünk. Összeszedtem magamat, felöltöztem, és szó nélkül távoztunk. Épp elkészült a lelet a másik szobában. Nem is olvastam el, mert már mindent tudtam. Nem érdekelt a szövettani lelet sem, mert tudtam: a testtájékra vonatkozó legagresszívabb helyzettel állok szemben. Szomorúság volt mindkettőnk arcán. Nem szóltunk, csak bandukoltunk hazafelé. Nem voltak szavak, de nem is kellettek…