Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Műtétem harmadik napján újabb szobatársat kaptunk Etelkával. Az ilyen váltások többnyire egy-két éjszakás összezárásokat jelentettek, és sosem értettük, miért mozgatják ennyit a betegeket. Ezúttal azonban még kérdezni sem mertünk, mert tudtuk, hogy annak meglenne a böjtje.

Az új szobatárs, Tünde, szintén rákos volt. Tizenkét éve kezdődött a betegsége, és azóta rengeteg szenvedésen ment keresztül. Mostanra sajnos kiújult a kór, és a helyzete nem tűnt könnyűnek. Hármasban beszélgettünk, amikor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy milyen erőforrásokra támaszkodik a nehézségei közepette. Tünde azt felelte, hogy úgy érzi, jól el van látva: négy családtagja és három barátnője támogatja.

Ez valójában több, mint ami sok más embernek megadatik. Mégis, valamiért én is megosztottam vele a saját erőforrásaimat:

– A Jóisten, az egész mennyország, és itt a földön a több száz barát, ismerős és ismeretlen ember, akik most is imádkoznak értem – mondtam.

Tünde erre elgondolkodva így szólt:

– Én ezzel a vonallal sosem foglalkoztam. Apám katonatiszt volt, így nem is lehetett volna, de valahogy sosem érdekelt.

Magamban azt gondoltam: „De kár!” Nem mondtam ki, de Etelka rögtön reagált:

– Hát akkor épp itt lenne az ideje, hogy megismerd!

Az új szobatársunk nem késlekedett a kérdéssel, amit már annyian feltettek előtte:

– Ha van Isten, hogy engedheti meg, hogy ártatlan emberek szenvedjenek?

Tudtam, hogy ez az én pillanatom. „Uram, segíts!” – fohászkodtam magamban, majd mesélni kezdtem a nagy küzdelemről: a jó és gonosz harcáról, Isten jóságáról, a bűnbeesésről és a megváltásról. Tünde kérdései záporoztak, és a beszélgetés egyre mélyült.

Etelka, aki korábban nem tartotta magát hívőnek, szintén figyelt. A kérdései és megjegyzései azt mutatták, hogy nagyon is érti a bűn természetét. Amikor Tünde azt szerette volna tudni, hogyan keletkezett a bűn, Etelka erős, érces hangon így szólt:

– Hát nem érted? Az a bűn, hogy hitetlenkedsz! Hogy nem bízol!

Ekkor éreztem, hogy ez már nem egyszerű emberi reakció. „Istenem!” – mondtam magamban –, „Te szóltál ezen az asszonyon keresztül.”

A beszélgetés este hét órától fél kilencig tartott. Kétszer is szóltam, hogy elfáradtam, de mindig jött egy újabb kérdés: „Még csak egyet kérdeznék!” A végére kimerültem, de hálás voltam ennek az áldott estének minden pillanatáért.