Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

A várakozási idő alatt bekötöttek egy infúziót, és azt mondták, háromnegyed óra múlva lecsöpög. Magával az infúzióval nem is volt gond, annál inkább azzal, aki bekötötte: Miután a folyadék lecsöpögött, ő addigra eltűnt, én pedig ott maradtam az állvány mellett, miközben a dolgát végzett tasak még mindig ott lógott bekötve a kezembe, és nem volt senki, aki megszabadított volna tőle. Egy óra múlva, miután láttam, hogy ez egy örökre szóló bekötési módszer, tanulmányozni kezdtem, hogyan is működik a kanülbe betekert cső. Gyorsan rá is jöttem arra, hogyan kell kicsavarni, aztán hogyan kell egy kupakkal lezárni a kezemben lévő tű végét. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen gyorsan kitanultam egy újabb mesterséget. Aztán pár óra múlva egy másik infúziót kötöttek be, másvalaki, aki ígérte, hogy majd figyeli, mikor csöpög le.

Miután már egy órája néztem az üres palackot, úgy gondoltam, hogy gyakorlom a frissen tanultakat, úgyhogy ezt a palackot is szépen lekötöttem, a kupakot visszahelyeztem. Nagyon boldog voltam, hogy újabb tudományra tettem szert. Amikor később felvittek a sebészetre, és rögtön egy infúziót akasztottak rám, arra gondoltam, hogy most már nem fogok órákat várni arra, hogy kikössenek, hanem – az amúgy is túlterhelt dolgozóknak besegítve – kikötöm magam, és gondoskodom magamról. Ezt meg is tettem. És amikor jött a nővérke, vártam a dicséretet, hogy milyen aranyos vagyok, hogy besegítek a munkájukba.

Na, hát a dicséret elmaradt, viszont egy nagy dózisú szidást kaptam rögtön az elején, hogy mit képzelek én, beleavatkozni az ő munkájukba, hogy ilyet még egyszer meg ne próbáljak tenni. Arra gondoltam, hogy én csak gyakorolni szerettem volna a frissen szerzett tudományomat, segíteni szerettem volna, de mindez a fordítottjára sült el.

Próbáltam felidézni azt a mondást, hogy a jó pap holtig tanul, de mindezek után felvetődött bennem a kérdés: De minek? Ezután volt egy kis honvágyam a sürgősségi osztály iránt, ahol ugyan nem dicsértek meg, de le sem szúrtak „hőstetteimért”.