Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Egyedül vagyok itthon. Csak ülök a kanapén, és imádkozom. Most másképp, mint eddig. Nem beszélek, csak elképzelem, hogy ott vagyok a jó Atyám ölében. Ölelem Őt, és csendben maradunk.

Hirtelen felvillan egy emlék a sebészetről. Vizit volt. Ilyenkor legalább tízen vannak jelen, ha nem többen. A kórterem hatágyas, így elfértek, de a zsongás mindig nagy. Mi, betegek hallgattunk, és vártuk a sorunkat.

A legutolsó ágyon feküdtem. Volt időm felkészülni, hegyezni a fülem – talán elcsípek egy-két latin szót, amiből következtethetek, hogyan látják az állapotomat. Már kérdezés nélkül is mondtam:

– Köszönöm, jól vagyok. Hálás vagyok a jóságukért.

Nem mondtam valótlant. A körülményeimhez képest tényleg jól megvoltam. Ha a kísérő szavaim el sem értek a fülekig, akkor is kimondtam őket. Már mindenkit ismertem látásból, néhányuk nevét is tudtam – igaz, az osztályvezető és a kezelő főorvos kivételével inkább csak az ápolókét.

A vizit menetrendje szinte mindig ugyanaz volt. Az egyik orvos tartotta a lázlapokat, a kezelőorvos diktálta, mit jegyezzenek fel.

Egyik nap azonban egy számomra idegen személy is megjelent. A kezelőorvosoktól jobbra állt. Enyhén mosolygott, és a szemembe nézett. Ott feküdtem a bal oldalamon, összegörnyedve, és csak őt figyeltem. Próbáltam kitalálni, ki lehet. Civil ruhát viselt, rajta egy gombolatlan fehér köpeny.

Négyen álltak így az ágyamnál, ketten épp a további kezelésemről értekeztek. Az idegen csendes hangon ennyit mondott nekem:

– Időnként forduljon a másik oldalára is – mosolygott.

Ilyet itt két hét alatt még senkitől sem láttam. Honnan tudja vajon, hogy már három napja csak a bal oldalamon fekszem? Ki lehet ez az ember? Gyorsan végeztek, a vizit eleje már távozott is a kórteremből. Az ismeretlen idegen azonban nyugodtan mozdult, utolsónak maradt. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszanézett rám – kedvesen, mosolyogva, bólogatva.

Azóta sem láttam. Pedig ha találkoznék vele, az arcát biztosan felismerném…