Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Infúziós tűvel a karomban meglepetten eszmélek a kórteremben: Nincs semmi dolgom, csak az, hogy feküdjek. Nem is tehetnék mást. Eddig bizony mindkét kezem tele volt munkával, szolgálattal. Ágyhoz szegezve fekszem, szinte mozdulatlanul, de nem tétlenül: Csendben imádkozom. Mások viccelődnek vagy káromkodnak. Egy idősödő férfi az ágyán ül, és hosszasan maga elé mered. Egyedül fölállni sem bír. Egy másik betegnek az álla alatt rosszindulatú daganat éktelenkedik. Kis rádiója – egész termet betöltően – táncdalokat sugároz. A túloldalon valaki a zenét „túllicitálva” a Megváltót káromolja bosszúsan. Megdöbbenek: Ha valahol, akkor itt, a nyomorúság kemencéjében bizony szükség lenne Isten segítségére. „Istenem, miért szidalmaznak?” – szakad föl bennem a kérdés.

A szomszédom mesél. Élelmük bőségesen van, csak éppen neki magának nincs étvágya. Ráadásul nemrég elesett, beütötte az orrát, és sok vért veszített. Most az orráról jókora szemölcsöt is eltávolítottak. „Adjon hálát a Jóistennek, hogy sikerült a műtétje!” – próbálom hálára ébreszteni, de ő elintézi ennyivel: „Kis műtét volt.” Mindeközben imádkozom betegtársaim hitre jutásáért és gyógyulásáért. Majd a kórház orvosaiért és az ápolókért, hogy telve legyenek bölcsességgel és türelemmel. Áldást kérek a feleségemre és a gyermekeimre. A szüleim és testvéreim követik a sort szükségleteik szerint.

Megemlékezem egyházam országos vezetőiről, majd a főiskolánkról. Megáldom a gyülekezetet, amelyhez tartozom, a lelkipásztort és a többi vezetőt is, és még sokakat. A palackban fogytán van a folyadék. Elröppent másfél-két óra. De kár, hiszen még többekért kellett volna imádkoznom! „Micsoda? Egy órát imádkozni?!” – kérdezte valaki. Igen, lehet egy órát, sőt többet is, de jobb infúzió nélkül. Ezt gyakorlatból tudom. Közel lakom a kórházhoz, így kezelés után hazamehetek. Útközben mintha nehéz súlyok szakadnának le rólam. Feltekintek a téli esti égre, és felszabadultan rácsodálkozom: „Istenem, mily szép az eged! Mily szépek a csillagaid! Valamennyit Te alkottad… és engem is!”