Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Időközben betöltöttem a hatodik életévemet anélkül, hogy valaha is felköszöntöttek volna a születésnapomon. Ugyan kinek lett volna fontos észben tartani az idő múlását? Az intézet falai között az ünnepek ugyanolyan egyhangúan teltek, mint a hétköznapok. Talán csak a karácsony törte meg a monotóniát, amikor a felnőttek és a gyerekek együtt állták körbe a feldíszített fenyőfát, és közösen énekeltek. Az ajándékosztás azonban ekkor is elmaradt. Így telt minden év, karácsonyról karácsonyra. Sohasem adtam, és nem is kaptam ajándékot. Nem volt kinek, nem volt kitől.

Mégsem ez volt a legnagyobb problémám. Veleszületett szívnagyobbodással és – laikus nyelven – lyukas szívvel éltem, és hatéves koromig már kétszer megműtöttek. Egyedül kellett szembenéznem a beavatkozásokkal, szülői támogatás nélkül. Amikor megkérdezik tőlem: „Haragszol a szüleidre, amiért ott hagytak a kórházban?”, mindig azt válaszolom: „Nem. Ha nem így történt volna, nem kerülök ide, és akkor talán nem ismerhettem volna meg az Úr Jézust.”

2000 decemberében az ország már javában az ünnepekre készült, amikor a nevelők közölték velem, hogy hamarosan meglátogat egy házaspár, és talán már a karácsonyt is náluk tölthetem. Eddigi tapasztalataim alapján nem tudtam, merjek-e örülni, mégis mindennél jobban vágytam arra, hogy az intézetből egy családhoz kerüljek. Az első találkozás minden kételyemet eloszlatta. Hamar megszerettem az ismeretleneket, és az érzés kölcsönös volt.

Néhány nappal később végleg búcsút inthettem az intézetnek, és részt vehettem életem első autós utazásán. Addig még sosem ültem gépjárműben – hacsak a mentőt nem számítjuk annak. Apu csak negyvennel mert menni, mert féltett, nehogy rosszul legyek.

Új otthonomban további meglepetések vártak. Nagyon furcsa érzés volt, hogy hirtelen annyi mindent kaptam, miközben én semmit sem tudtam adni. Addig nem is tudtam, hogy karácsonykor ajándékot szoktak adni egymásnak az emberek. Akkor annyi szeretetet kaptam, hogy azt elmondani sem tudom.