Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

A teológiai főiskola elvégzése után erős késztetést éreztem az iskolai szolgálatra. Lakóhelyünk közelében, a szomszéd utcában állt egy intézmény, ahová egy hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtattam. Nem börtönt találtam ott, hanem egy iskolát, bár utólag már tudom, hogy ez lett az én igazi „életem iskolája”. Iskolalelkészként mutatkoztam be az igazgatónak, és felajánlottam, hogy önismereti vagy más, a fiatalokat érintő témákban szívesen tartok előadásokat. Az igazgató némi gondolkodás után esélyt adott: „Próbáljuk meg egy-két osztállyal.” 1999-et írtunk, huszonöt éves voltam, tele lelkesedéssel. A lehetőség kapui pedig sorra nyíltak ki: az egy-két osztályból hamarosan négy lett, majd egyre több. Kezdetben a tinédzserkor nehézségeiről és az önértékelésről beszéltem nekik, később pedig a kábítószer-használat témaköre is bekerült a repertoárba.

Hogy hitelesen segíthessek, a teológia után elvégeztem az addiktológiai képzést, majd a pasztorálpszichológiát is. A fiam találóan jegyezte meg egyszer: „Apa, huszonéves korodig nem szerettél tanulni, azóta meg tanulásfüggő lettél.” És valóban, a hivatásom vágya tanult emberré tett.

Épp csak elkezdtük közös életünket a feleségemmel egy új lakókörnyezetben, Budapesten kívül. Alig másfél éve voltunk házasok, és boldogan vártuk első gyermekünket: a feleségem hét és fél hónapos terhes volt. Egy nap külön autóval utaztunk, amikor bekövetkezett a felfoghatatlan. Egy tizenöt éves fiú – jogosítvány nélkül – a harmincas táblánál körülbelül 130 km/órás sebességgel száguldott bele a feleségem autójába.

Az új otthonunk helyett a kórház lett a lakhelyünk, ahol a feleségem az életéért küzdött. Kezdetben biztattak minket, hogy a babával minden rendben, de a remény hamarosan rémületté vált. Az orvos váratlanul, rideg őszinteséggel közölte a diagnózist: „Apuka, haldoklik a gyermeke. Ha akar, egy pillanatra elköszönhet tőle.”

Soha nem felejtem el azt az ultrahangfelvételt: olyan volt, mintha a kisfiam a kezét felemelve intene búcsút. De a fájdalom itt még nem ért véget. Az orvos további súlyos híreket közölt: nemcsak a gyermekünket veszítettük el, de azt mondták, a feleségem soha többé nem fog tudni járni, és – harmadik csapásként – soha többé nem lehet gyermekünk sem.