Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

2002 tavaszán aranyérproblémák miatt kórházba jártam egy szakorvoshoz. 49 éves voltam ekkor, és már nem csupán vallásos, hanem felnőtt fejjel megtért keresztényként éltem az életemet.

Az orvosom egy különleges összetételű kúpot írt fel nekem, amelyet ő hozott be Amerikából; ezt mindig egyedileg kellett elkészíteni. Egy alkalommal ismét felkerestem őt a panaszaim, pontosabban erős vérzés miatt. Este, miután hazaértem a munkából, felhelyeztem egy kúpot, hogy enyhítsem a tüneteket.

Tizenegy óra körül arra ébredtem, hogy rendkívül rosszul vagyok. Kimentem a mosdóba – a lányom, Ancsi, akkor még velem lakott. Mire visszaértem a szobába, már alig álltam a lábamon. Csak annyit tudtam mondani neki: „Ancsikám, feltettem egy kúpot.” Ettől kezdve se kép, se hang: minden kiesett, eszméletemet vesztettem. A továbbiakat csak elmondásból tudom. A lányom azonnal hívta az ügyeletet, de az ügyeletes orvos nem jött ki. Végül egy ismerős közbenjárására érkezett egy orvos éjfél körül. Megvizsgált, majd röviden közölte: „Gyógyszermérgezés. Az anyuka öngyilkosságot kísérelt meg. Nézzenek körül!” Mindent átkutattak, de sehol nem találtak gyógyszereket. A lányom kétségbeesetten próbálta magyarázni: „Nem, az anyukám nem tenne ilyet, ez kizárt dolog!” Az orvos azonban hajthatatlan volt: „Pedig minden tünet erre utal.” Kaptam egy injekciót, és hívták a mentőket. Én ekkor már mély, kómához közeli állapotban voltam, semmiről sem tudtam.

A mentősök a vizsgálat után szintén azonnal öngyilkosságra gyanakodtak. Azt mondták, akkora mennyiségű gyógyszer lehet a szervezetemben, ami már önmagában is kritikus. Bevittek a kórházba, ahol a fogadó doktornő is megerősítette a diagnózist: gyógyszermérgezés. Hiába bizonygatta a lányom, hogy ez képtelenség, az orvos meg volt győződve az igazáról: „Hölgyem, az anyja öngyilkos akart lenni! Bevisszük gyomormosásra!”

Ekkor a lányom végső elkeseredésében csak annyit mondott: „Doktornő, mi keresztények vagyunk.”

Ebben a pillanatban – még most is beleborzongok, ha rágondolok – valami megváltozott. A doktornő arckifejezése és hozzáállása azonnal átalakult. A lányom megismételte: „Doktornő, még egyszer mondom: keresztények vagyunk! Az anyukám soha nem követne el öngyilkosságot!” A doktornő elgondolkodott, majd így szólt: „Jó, akkor mégsem küldöm tovább. Megkezdjük a kezelést.” Infúziót kaptam, és végül másnap délután tértem magamhoz.