Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Lacival a sors nem volt kegyes: a szülés közben fellépő oxigénhiány és az abból fakadó vízfejűség örökre rányomta bélyegét az életére. Bár már a harmincadik évét taposta, érzelmileg megrekedt egy kisgyermek szintjén. Ha valami nem úgy alakult, ahogy várta, dühöngő, tehetetlen hisztibe kezdett, akár egy óvodás. Emlékszem egy alkalomra, amikor az édesanyja látogatóba készült az otthonba, de fél órát késett. Laci ekkor valóságos ramazurit rendezett: csapkodott, kiabált, a kétségbeesés teljesen elhatalmasodott rajta. Aztán megérkezett az anyukája, és a vihar egy csapásra elült, a fiú megnyugodott.

Aztán eljött a nap, amelytől mindenki tartott: Anyu meghalt. Lacit az apja és a nagynénje vitte el a temetésre; bő egy hét után tértek vissza vele az otthonba. Soha nem felejtem el azt a pillanatot: bizonytalan, imbolygó léptekkel sétált a kaputól az épület felé. Mindannyian feszülten figyeltük, és azt találgattuk, vajon felfogta-e a felfoghatatlant, tudja-e egyáltalán a szörnyű hírt.

Ebédnél robbant a bomba. Az egyik fiú minden teketória nélkül, nyersen szegezte neki a kérdést: – Te Laci, azt tudod, hogy meghalt az anyukád?

A levegő megfagyott. Az ebédlőben a kanalak megálltak a levegőben, a beszélgetések elhaltak, hirtelen olyan csend lett, amit szinte vágni lehetett. Laci nem tört ki, nem kezdett el csapkodni. Csak meredt maga elé, majd tágra nyílt, párás szemekkel lassan bólintott.

Próbáltam menteni a helyzetet, feloldani ezt a bénító fájdalmat. Gitárral a kezemben léptem oda hozzá: – Énekeljünk valamit, Laci? Mit szeretnél? Újra bólintott, tekintete még mindig a messzeségbe révedt. – Az Altatót – suttogta.

Elkezdtem játszani. Csak a dal végén döbbentem rá, miért éppen ezt választotta. Ahogy a sorok elhangzottak, megértettem, hogy Laci így, a maga módján gyászolja el az édesanyját, és így próbálja elfogadni az elfogadhatatlant: „Látod, elalszik anyuka… – Aludj el szépen, kis Balázs.”