Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

A műtét előtti napon találkoztam az altatóorvossal. Kedves volt, biztatott, hogy kérdezzek bátran. Egyetlen dolog feszített: hogyan lehet egy dobogó szívet megműteni? A válasza kijózanítóan egyszerű volt: „Sehogy. Először káliummal leállítjuk a szívműködést, majd leválasztjuk a keringésről. A nagyereket egy szívmotorra kötjük, az tartja életben a szervezetét. Miután felnyitottuk, és »megszereltük« a szívet, visszavarrjuk. És ha minden jól megy, a szív emlékezni fog a feladatára, és a vérrel való feltöltéskor újraindul.” Ez a „ha minden jól megy” úgy visszhangzott bennem, mint egy baljós refrén.

A műtét végül hét órán át tartott. Kiderült, hogy a szívem szokatlan pozícióban, elfordulva helyezkedik el, ami bonyolította a beavatkozást. Amikor felébredtem, a fájdalom elmaradt, de valami más vette át a helyét. Fizikailag gyógyultam, de lelkileg egy sötét határvidékre tévedtem. Úgy éreztem, a halál és az élet között rekedtem – mintha a leállított szívemmel együtt én is odaát maradtam volna egy kicsit. A rémületet csak fokozta, hogy akadozni kezdett a beszédem; egyszerű szavak nem jutottak eszembe. Amikor már lábra tudtam állni, a folyosón idegenekre köszöntem rá – nem udvariasságból, hanem bizonyosságért. Látnak engem? Itt vagyok még egyáltalán? Ekkor már 50 éve hívőként éltem, és most találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy hívőként is össze lehet zavarodni egy ilyen élethelyzetben.

Az egyik nap egy szakállas, kissé mufurc fiatalember – talán orvos, talán medikus – lépett a kórterembe. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, mi lehet az a különös, megfoghatatlan érzés, ami fogva tart. Ő megállt, és szigorú tárgyilagossággal csak ennyit kérdezett: „Mit gondol, mit érezhetett az agya, amikor azt tapasztalta, hogy a szíve megállt, de a keringése valahogy mégis megmaradt? Hatvan évig nem élt át ilyet. Talán az agya is összezavarodott: Most mi történik? Elindítsam a »meghalunk« programot, vagy mégsem? Ez egy trauma, de el fog múlni!” – mondta, majd ott is hagyott.

Ezek a nyers szavak hozták el számomra a megváltó nyugalmat. Hirtelen minden a helyére került. Már nem féltem: Mosolyogva adtam hálát Istennek az életemért. A szavak lassan visszatértek a helyükre, és bár a szorongás hullámai néha még elérték a partot, hamarosan teljesen felépültem. Ahogy visszatértem a hivatásomhoz, már csak egyetlen kérdés maradt bennem, amin azóta is töprengek: vajon mi dolga van még velem az Úrnak, hogy úgy döntött, a leállított szívemnek újra kell indulnia?