Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

9 éves voltam, mikor reumás lettem. Az orvosok nem hitték el, hogy fájnak az ízületeim, és mire kiderült, mi a baj, a gyulladások miatt már hónapok óta alig tudtam mozogni. Végül egy szteroid-lökésterápiának köszönhetően újra lábra álltam. Átmenetileg enyhültek a tüneteim, de nem sokkal később visszatért a fájdalom és a bizonytalanság. Az orvos szigorú diétát írt elő, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a következő gyógyszertől a legtöbb beteg hirtelen meghízik. Én ezt gondoltam magamban: „Na, én biztos nem…”

Ettől kezdve elindultam egy még meredekebb testi-lelki lejtőn: anorexiás lettem. Haragudtam az egész világra, de legfőképpen magamra. Gyűlöltem azt, aki vagyok, és azt, ahogy kinézek. Elkezdtem egyre kevesebbet enni, és ezt rejtegetni; ebből kifolyólag mindenről hazudtam. Úgy éreztem, hogy senki nem ért meg.

Végül az egyik súlymérés alkalmával nem értem el a minimumot, ezért bent tartottak a kórházban. Itt lassan elköszöntem az élettől; figyeltem a kerítés előtt elhaladó autókat, és arra gondoltam, hogy én már sosem fogok a gondolataimba merülve kinézni a hátsó ülés ablakán. Meggyőződésem volt, hogy ha én hamarosan nem leszek, a családom fellélegzik majd, mert én voltam minden elviselhetetlen feszültség forrása.

Szembesültem azzal, hogy hová vezet ez az út. Az egyik szobatársam sikítva tépte ki magából a szondát, amin táplálni akarták, a másik pedig két éve nem ment haza. Tudtam, hogy itt a vége.

Ezen a legsötétebb ponton valami mégis megváltozott: azt éreztem, hogy Valaki szeret. Ismerős volt ez a szeretet, olyan, mint amilyenre mindig is vágytam. Nem vádolt, pedig sok mindent tettem, amit jogosan a fejemhez vághatott volna. Néhány dicsőítő dal jutott eszembe, amelyek pontosan arról szóltak, amit éreztem: hogy kifizethetetlen a bűneim adóssága, de Valaki mégis megtette értem, és csak azt szeretné, hogy elfogadjam ezt. Jézus mindenkinél jobban szeret, és magához akar ölelni.

Ezen a ponton azt mondtam: „Uram, én itt vagyok a zsákutca végén. Ha neked tényleg van egy jobb terved ennél, kérlek, vigyél ki innen!” És két héten belül hazamehettem, amit az orvosok csodának neveztek. Én sem gondoltam, hogy ebből a lelki börtönből van szabadulás, de Jézus teljesen megszabadított, és új életet adott, amit már csak Vele és Érte szeretnék élni!

Most, húszévesen reménnyel teli szívvel nézek a jövő elé, és lassan ködbe vész ez a küzdelmes időszak: Újjáépültem, és valódi célt és örömet kaptam.