Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Már előre repesett a szívem, hisz holnap lesz az idősek világnapja, úgyhogy gondoltam, meglepem, és elviszem sütizni a „kedvenc” cukrászdánkba, hogy megünnepeljük a legidősebb és egyben legkedvesebb gondozottamat.

Álltam a buszmegállóban, és élveztem, ahogy a meleg lassan bekúszik a kabátom alá. Olyan nagyon jól esett. Aztán felnéztem az égre, és úgy éreztem, szeretném magamhoz ölelni az egész világot.

Néztem az égen lassan kúszó, hatalmas és sűrű felhőket, néztem a gyönyörű színeket, amik fel-fel bukkantak az egymást kergető „égi bárányok” között, miközben nem győztem méltatlankodni, hogy mások miért nem látják ezt a gyönyörűséget! Miért nem állnak meg néha, néznek fel az égre, és mondanak köszönetet Istennek, vagy a szüleiknek, vagy akárkinek, hogy részesei lehetnek ennek a csodának?

Aztán megérkezett a busz, és miközben a telefonon böngésztem, szembe jött a hír Laci haláláról. Nem tudom, de azt hiszem, ilyen lehet a menyből a pokolba zuhanni. Nála kedvesebb, szelídebb és jobb embert nem ismertem életem során. És viccesebbet sem…

Egy jóbarátot veszítettem. De aztán megérkeztem Ica nénihez, aki arra a kérdésemre, hogy hogy van, ma is ugyanazt válaszolta: „Sajnos még mindig itt” (vagyis élek). Aztán állt ott ez a picike, angyalszárnyak nélküli kis angyal nénike, és nem értette, miért kezdek zokogni. Mivel demens, semmi értelme nem lett volna magyarázkodni, így maradt a jól bevált napi mantra: „Fejeket fel, királylány, koronát megigazítani, mosolyogni, és menni előre!”

Aztán ültünk a cukrászdában, sütit majszolva, és csak néztem azt a kedves arcot. Lassan ő is elmegy, ennek sajnos minden jele látszik már. De én akkor is felöltöztetem, és kiviszem. Mert olyan boldogan tud csacsogni a hatalmas fákat bámulva. Olyan szeretettel és szépen tud beszélni a természetről. Persze már nehezen és néha összefüggéstelenül, de elég régi a kapcsolatunk ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani.

Aztán hazafelé jó hosszan jöttem. Nagyon hosszan. Ezernyi kusza gondolattal érkeztem meg, de úgy érzem, most sem vagyok még „itthon”. Elfáradtam, azt hiszem. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Egy kicsikét. Azt hiszem.