Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Görnyedten, magamba roskadva ültem a kórházi ágy szélén. Nem akartam a családomat még ezzel is terhelni, ezért ezúttal egyedül érkeztem a kezelésre.

„Hát, újra itt vagyunk!” – gondoltam. Negyedszerre is kiújultak a daganataim. Negyedszerre is többhetes kemoterápiás kezelés vár rám. Ismét jön majd az émelygés, a rosszullétek… talán a hajam is kihullik. Tudtam, mire számíthatok – másfél éve szinte második otthonom volt a hematológiai osztály.

De ez most más volt. Más, mint az előző három alkalommal. Elmondhatatlanul reményvesztetten és összetörve ültem ott. Senki nem volt már jelen azok közül, akiket az elmúlt időszakban megismertem. Elmentek. Nem haza. A Teremtő hívta őket magához. A középkorú operaénekes, a nyugdíjas mérnök, a velem egykorú egyetemista… mind meghaltak a rák miatt.

Csak egy gondolat maradt bennem: Az életem teljesen Isten kezében van. Az orvosok szaktudása, az ápolók figyelmessége, a gyógyszerek ereje mind számít, de egyedül a Mindenható terve dönt. Ezért megszólítottam Őt. Nem volt idegen tőlem az imádkozás, de ez most más volt. Nemcsak szavakat mondtam – a bennem ébredő hit szinte életre keltette a kimondottakat. Vágytam rá, hogy meghalljam Istent: Mit gondol rólam, és erről az egész helyzetről? És akkor – a reménytelenség és a csalódás sűrűjében – ismerős bibliai mondatok kezdtek felderengeni a szívemben:

„…én veled vagyok, megőrizlek téged…” (Mózes első könyve 28:15),

„…én tudom, mi a tervem… jólétet és nem romlást tervezek…” (Jeremiás próféta könyve 29:11).

Nem értettem pontosan, mit jelenthetnek ezek rám nézve, de éreztem, hogy valami elindul bennem. Megújult a remény, és megelevenedett az, amiről Jézus beszélt:

„A megrepedt nádszálat nem töri el, és a füstölgő mécsest nem oltja ki… az Ő nevében reménykednek majd a népek.” (Máté evangéliuma 12:20–21)

Isten felé fordultam, és a kezébe tettem az életem. Visszaadtam Neki a jogot, hogy Ő cselekedjen tervei szerint – ne az én akaratomhoz mérten. És Isten azóta is, immár harminc éve, gondomat viseli.