Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Norbi vagyok, 41 éves, nős, háromgyermekes édesapa, teherautó-sofőr és nehézgép-kezelő.Nem könnyű visszagondolni és szavakba önteni mindazt, amin testileg és lelkileg keresztülmentem. A betegség legnehezebb időszakaiban is próbáltam felfelé tekinteni, hittel és örömmel keresni és érezni az Ég közelségét. Hálás vagyok Istennek a gondviseléséért, a gyógyításáért – és a feleségemért, aki valóban társam mindenben, jóban és rosszban.

Már tíz évvel ezelőtt is gyakran voltak hasi panaszaim, ezért elmentem a gasztroenterológiára, de akkor minden vizsgálat negatív eredményt hozott. Végül pszichiáterhez irányítottak, hogy talán lelki eredetű a probléma. Fél évig kaptam gyógyszereket, de nem sokat segítettek. A hasam mindig érzékeny maradt – nem volt mindegy, mit és mikor eszem, de néha teljesen ok nélkül is rosszul voltam. Idővel elfogadtam: „Én ilyen vagyok”.

Ezután stresszoldásként és az erőnlétem javítására edzőterembe kezdtem járni. Megszerettem a mozgást, és néhány év után már jól éreztem magam a bőrömben; a testépítés lett a hobbim. 2021 áprilisában, a COVID után, beneveztem egy amatőr testépítő versenyre. A második fordulóban kiestem, ott vált világossá számomra is, hogy ezen a szinten már nem lehet hobbiként űzni ezt a sportot. Amikor nyilatkozni kellett arról, miért is indultam el, és mi a célom, világosan látszott, hogy számomra ez egy sokadrangú dolog. A többiek számára ez életcél és megélhetés volt. Ezzel szemben én a gyülekezetünk dicsőítő szolgálatában vettem részt, és ebben a közegben egyre inkább rájöttem: A lelki erő sokkal fontosabb, mint a testi, és a kettő nem jár feltétlenül együtt.

Bár a verseny számomra ott véget ért, örömmel nyugtáztam: Ez nem az én világom. Nekem többet jelent, ha nem a saját izmaimra, hanem Isten erejére támaszkodhatok.

Nem sokkal ezután azonban a hasi panaszaim egyre súlyosabbá váltak. Állandó fájdalmaim és hasmenésem volt, éjszakánként többször is fel kellett kelnem; teljesen legyengültem. Végül már dolgozni sem tudtam – pedig 15 éven át egyetlen napot sem hiányoztam. Nagyon elkeseredtem. Félelem töltött el, különösen azért, mert néhány évvel korábban veszítettem el az édesapámat vastagbélrák miatt. Nem értettem, miért engedi meg mindezt Isten az életemben. Azt gondoltam, talán a korábbi bűneim büntetését hordozom most.