Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Az Úr valakit úgy indított, hogy mellettem legyen szakmailag a lelet várása idején. Kettős érzések töltöttek el ebben az időszakban: egyszerre éreztem a biztonságot, hogy egy egyszeri műtéttel minden rendeződik, és ugyanakkor a bizonytalanságot, hogy vajon van-e szóródás. Ez még nem derülhetett ki biztosan. Bár a CT más területeken negatív eredményt mutatott, az orvosok semleges hozzáállása nyitva hagyta a kérdést: bármi lehetséges.

Ebben a helyzetben egy mélyebb önvizsgálatot végeztem. Átgondoltam életem eddigi folyamatát, és eljutottam egy megnyugtató felismerésre: Isten kegyelme elégséges számomra. A fizikai fájdalmak ellenére megtapasztaltam azt a különleges gondoskodást, amit az embereken keresztül kaptam.

A főnővér, aki szinte a frontvonalban állt, mindent megtett értem. Koordinálta a külsős segítségeket, felültetett, megtörölt, felöltöztetett és sétáltatott, amikor már lehetett. Hányinger ellen cukorkával látott el, és amikor már hat nap koplalás után végre ételre vágytam, a kedves munkatársaim teljesítették a kívánságaimat.

Mindezek mellett a főnővér figyelemmel kísérte állapotomat: érdeklődött az orvosoktól, nővérektől és persze Pistitől is, aki minden nap jött volna hozzám, de sajnos nem engedték be. A kolléganőmet azonban semmi sem állíthatta meg. Amikor szükségem volt rá, mindig ott volt. És azok a finom levesek, amiket hozott! Hol köménymag, hol zöldségleves, ezek váltak a reggelim, ebédem és vacsorám alapjává.

Persze nem minden ment zökkenőmentesen. A kórházi étkezés kincset ért, de három napig „sajtkúrára” fogtak: sajt reggelire, ebédre és vacsorára. Az elején még megettem, de második naptól már csak nézegettem. Szerencsére mindig érkezett valami finom leves, ami megtörte ezt a monotonitást. Egyik alkalommal azonban túl forrón kortyoltam bele a levesbe, és ez még két hétig éreztette a hatását. Azóta jobban figyelek, de nem bántam, hiszen ez a gondoskodás mindig szívet melengető volt.