Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Február 4-én férjemmel együtt besétáltunk a kórház sebészeti osztályára. Az ajtó számomra egyfajta határt jelentett: a megszokott élet és az ismeretlen, kiszolgáltatott helyzet között. Nem akartam keseregni – nem is volt rá okom –, de férjemen láttam a szomorúság jeleit. Arra gondoltam, talán jobb is lesz neki, hogy látogatási tilalom van; legalább nem kell végignéznie a szenvedést, amely mások történetén keresztül is mindig mélyen érintette. Bár empatikus és jó hallgatóság, ha másokról van szó, a közvetlen érintettség mindig másként hatott rá.

Egy gyors puszi és egy „Isten áldjon” kíséretében elköszöntünk, és engem máris az osztály szelleme vont körül. Egy hatágyas kórterem ajtó melletti ágyát jelölték ki a számomra. Nem sokkal később megérkezett egy rezidens, aki rögtön kérdésekkel kezdte, még mielőtt egyáltalán leülhettem volna. Minden futószalagszerűen zajlott, de én így is örültem, mert vártam a műtétet, hogy végre megszabaduljak attól a „gyilkos gömböctől”, amely ki tudja, mióta próbált hatalmat venni felettem.

A koplalás már előző este elkezdődött, és most következett a szokásos vérvétel, vizsgálatok, valamint az újabb tisztítókúra. Ami igazán elszomorított, az az volt, hogy az ilyen műveletek után az embert mindig magára hagyták. Talán nem is volt más lehetőségük, hiszen a nővérek és orvosok folyamatos időzavarban dolgoztak. De ez számomra mégis azt az érzést keltette, hogy csupán utasítások szintjén kezelnek. Sokuk arcán láttam a fáradtság és a kiégés jeleit.

A saját munkámra gondoltam közben. Vajon mit érezhettek a pácienseim, amikor a rohanás nálunk is megszokott volt? Vajon kaptak-e tőlem valódi figyelmet, vagy csak a rutin szerint végeztem a dolgom, miközben a gondolataim valahol máshol jártak? Most, hogy a másik oldalon álltam, még jobban megértettem, milyen kiszolgáltatott helyzetben van a beteg.

Az elmúlt években igyekeztem lassítani a tempón – már nem akartam egyszerre három dolgot végezni –, de most még inkább megerősödött bennem, hogy a kapkodás semmiképp sem segítség. A figyelem és a gondoskodás minden helyzetben megfizethetetlen érték.