Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Egy intenzív kórterembe léptem be. Három idősebb hölgy feküdt egy sorban. Rögtön odamentem a legtávolabbi ágyhoz, ahol egy idős néni ült az ágy szélén. Arccal a betegtársa felé fordult, akit nemrég hoztak ki a műtőből. Olyan volt, mintha szemmel akarta volna őrizni, hogy az ébredező ágytársával minden rendben van-e.

Kedvesen elbeszélgettünk. Elmondta, hogy hamarosan egy beavatkozás vár rá, de már számtalan műtéten túl van, és egy komoly sokízületi gyulladáson is átesett. Megvoltak a maga örömei és bánatai: a férjét már elveszítette, amit azóta sem tudott feldolgozni, de gyerekei és unokái tartják benne a lelket. A beszélgetés végén imádkoztunk, hogy a műtét során legyen meg Isten akarata, majd a betegtársához fordultam.

Nem voltam benne biztos, hogy ilyen állapotban akar-e beszélgetni, de ő kezdeményezett. Csak nagyon halkan hallottam, így erősen fülelnem kellett. Elmesélte, hogy 20 éve meghalt a férje, gyermekei nincsenek, és gyakran érzi magát egyedül. „Maradjon!” – mondta, mert annyit van magányosan, hogy lassan elfelejt beszélni. Régen sokat beszélt, de le kellett szoknia róla.

Ez a mondat felbátorított, és elkezdtünk csevegni. Hamar kiderült, hogy pár napja még a Normafánál kirándult, ahonnan én is éppen érkeztem. Az elején még sok szó nem jutott eszébe, de idővel egyre jobban megnyílt. Talán a műtét utáni altató hatása kezdett elmúlni – gondoltam.

Közben az előző hölgy nem vette le a szemét róla, és egyszer csak felkiáltott: „Hihetetlen! Amióta beszél vele, mennyivel jobban van!” Én is észrevettem, hogy nemcsak jobban kommunikál, hanem elkezdett csillogni a szeme. Mintha újra élet költözött volna belé, sőt mi több, boldogság. Ha a szem a lélek tükre, akkor a lelke most örült.

A szobatársa egyre nagyobb meggyőződéssel ismételgette: „Hihetetlen! Egyre jobban van, ahogy beszélgetnek!” „Hát igen, ennyit számít egy beszélgetés” – szerénykedtem. Végül is társas lények vagyunk. Amikor elbúcsúztam, a szélső néni még egyszer megerősítette: „Ilyet még nem láttam! Ennyi idő alatt valakinek az arca így megváltozzon!” Ez a mondat szöget ütött a fejembe. Hazafelé azon gondolkodtam, kinek mondhatnék ma még egy jó szót.