Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

A következő igaz történetet a hozzám közel álló irodalmi stílusban osztom meg:

– Újra itt vagytok, drágáim? – Éva fáradt arca kisimult, lágy mosolyra húzódott, amikor két galamb landolt előtte, alig két-három méternyire a járdán. Az idős hölgy a nyolcvanas éveiben járt. Ízületei megkoptak, járása fájdalmas és kissé bizonytalan volt. A piacról tartott hazafelé, ahol hetente kétszer megvásárolta a szükséges élelmet; hálás volt, amiért még meg tudta tenni mindezt. Most azonban a szokásosnál is fáradtabbnak érezte magát.

Kinga a fiatalok lendületével fordult be az utcába. Mérföldes léptekkel haladt előre: „Hová rohanok ennyire? A szokás hatalma. Kivételesen kényelmesen sétálhatnék, olyan szép ez az utca! Ó, nem is erre kellett volna jönnöm! Hogy hol jár az eszem?” – fűzte tovább gondolatait, és éppen vissza akart fordulni, amikor megpillantotta a rogyadozó léptekkel haladó idős hölgyet. Megesett rajta a szíve, és mellé sietett.

– Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megszólítom, de látom, nehéz szatyrot cipel. Szívesen segítek!

– Magát az Isten küldte, kedvesem! – hálálkodott az idős asszony.

– Lehet, mert valójában nem is erre akartam jönni – nevetett Kinga.

– Biztosan Ő küldte – felelte Éva szeretetteljes tekintettel, miközben Kinga magától értetődően kivette a kezéből a bevásárlószatyrot. – Lehet, hogy most azt gondolja: „Miket beszél ez a bolond öregasszony?”

– Egyáltalán nem gondolok ilyet.

– Tudja, nap mint nap megtapasztalom ezt a segítséget. Mindig kérem Istent, hogy amikor a piacra kell mennem, ne essen az eső, amíg haza nem érek, mert már nem tudnám az esernyőt is tartani.

– Most is eléggé lóg az eső lába – Nézett fel Kinga a szürkébe hajló tavaszi égre.

– Nemsokára otthon leszek – mutatott fejével Éva az egy saroknyira álló kétemeletes társasház felé. – Nem is értem, mi van ma velem, úgy elfogyott az erőm. Időnként kissé levegő után kapkodva, de folyamatosan beszélt, miközben lassú, kényelmes léptekkel elindultak. – Gond nélkül szoktam bírni hazáig, egyedül a táska cipelése a második emeletre okoz gondot, de az Úr mindig küld valakit, aki segít.

– Már nem is csodálkozom. – Mosolygott Kinga. – Olyan hittel tetszik ezt mondani, átjön a bizalom a szavak mögött.

– Megtanultam bízni, de nem voltam mindig ilyen. Sokáig nem tudtam hinni. Ateistának mondtam magam.

– Tényleg? – Kinga őszintén elcsodálkozott.

– Igen, így telt el az egész ifjúságom, sajnos. Maga, kedvesem, hisz?

– Igen – felelte Kinga habozás nélkül.

– Nagy ajándék. Különösen, hogy még milyen fiatal!