Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

– Én már jócskán elmúltam negyven, amikor egy kolléganőmtől ajándékba kaptam egy könyvet Pio atya életéről. Sok minden összejött akkoriban, tele voltam gonddal. A férjemmel is rengeteg feszültségünk volt. Teljesen padlón voltam, nem volt semmi kapaszkodóm, semmi reményem. Aztán elkezdtem olvasni azt a könyvet Pio atyáról. Nagyon megérintett. Én, aki két lábbal a földön jártam, meg voltam győződve róla, hogy csak magamra számíthatok: a tudásomra, a munkámra, amit ki tudok hozni az életemből. Aztán, ahogy olvastam a könyvet, és a józan észnek – legalábbis az akkori felfogásom szerint – teljesen ellentmondó történésekkel szembesültem, mégsem tudtam elutasítani. Gondolkodóba ejtett. Mintha valami reménysugarat csillantott volna meg számomra az atya tevékenysége a megfáradt, kilátástalannak tűnő, feszültségekkel teli életemben.

– Még nem is értem a könyv végére, amikor nagy megpróbáltatás ért: a férjem szívinfarktust kapott. Olyan súlyos volt az állapota, hogy az orvosok lemondtak róla. Éva néni halkan folytatta a történetét. Kinga előtt megelevenedtek a képek, amint Éva és felnőtt lánya megsemmisülve álltak az intenzív osztály nagy üvegablaka előtt.

– „Igazán nagyon sajnálom, mindent elkövetünk, amit csak lehet, de nem tudjuk megmenteni a férjét. Talán már a holnap reggelt sem éri meg” – mondta az orvos.

Az ablak mögött Imre feküdt eszméletlenül. Meztelen testét egy lepedő takarta, körülötte és rajta csövek, vezetékek kígyóztak. Arcát felismerhetetlenné tette a rátapadó oxigénmaszk. A két nő egymásba kapaszkodva, rogyadozó léptekkel lépett ki a kórházból. Próbálták a másik előtt tartani magukat, de mindketten a könnyeikkel küszködtek.

– Ne aggódj miattam, menj csak haza! Talán jobb is lesz egy kicsit egyedül lennem – nyugtatta lányát Éva.

– Biztos?

– Egész biztos. Akkor majd hívlak, ha hírt kapok apáról… – Imola hangja elcsuklott. Éva némán bólintott, szemébe könnyek gyűltek. Szó nélkül megölelték egymást, és elváltak. Éva azt sem tudta, hogyan ért haza. Rutinszerűen bezárta a bejárati ajtót, kilépett a cipőjéből, és már csak arra eszmélt, hogy a kanapén ül.

– Hát ennyi volt… – sóhajtotta alig hallhatóan. – Az utóbbi időben folyton csak bántottuk egymást. Nem gondoltam erre… Nem gondoltam, hogy így lesz vége. Hogy már nem tudjuk jóvátenni. Halkan beszélt, mintha egy bizalmasával osztaná meg érzéseit: – Elviselhetetlen, hogy így legyen vége!