Hamarosan

Ma van a rettegve várt műtétem napja. Rettegek tőle, mert a testemből vágnak ki egy darabot, de várom is, mert a gyilkos daganatokat távolítják el. Enni nem szabad, de nem is tudnék; az éjszaka is alig aludtam. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, a kórházi ágyból éppen látható templomtorony világító keresztje volt. „Istenem, de hálás vagyok érte!”

Mennem kell, a sebészem hív az utolsó konzultációra. Atyaég, mit mond? Hogy nem négy daganat, hanem kilenc? Nem egy helyen, hanem elszórva az egész mellemben? És a nyirokcsomókban is? Mi lesz velem? A könnyeim először csak csendben csorognak, majd zokogásban törnek ki, amikor az orvos a legnagyobb empátiával elmondja: sajnos az egész mellemet el kell távolítani.

„Ne, ne, nem erről volt szó!” – kiáltanám. Arról volt szó, hogy csak kivágják a csomókat, és minden jó lesz. Kiderült, hogy az éjszaka újra átnézték a felvételeket, és sokkal több daganatot találtak, mint amennyit a korábbi MR-lelet mutatott. Végtelenül szomorú vagyok. Bár sosem szerettem ezt a mellemet igazán, mert kisebb volt a másiknál, de elveszíteni mégsem akarom. De a rák nem maradhat. Élni akarok. 46 éves vagyok, a fiaim pedig csak 14 és 11 évesek. Nem adhatom fel. Akkor menjen a mellem, de én maradjak!

Nemsokára tolnak a műtőbe. Nincs visszaút, csak előre és felfelé. Istenem, segíts! Visszafekszem az ágyba, és nézem a keresztet. Most reggel van, már nem világít, de az Úr Szentlelke igen. Átadom az életemet, a testemet, a jövőmet és a gyermekeimet. Innentől nem én irányítok. Istenre bízom magam, és imádkozom a sebészemért, az ápolókért, a szobatársaimért és a fiaimért. Vigasztalást kérek.