Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

A beleimben rosszindulatú rákos daganatot diagnosztizáltak. Háromhavi kemoterápia és sugárkezelés után megműtöttek, kivették a daganatot. Amikor a műtét után magamhoz tértem, az intenzív osztályon találtam magam, gépekkel, amelyek segítették a légzésemet és az életfunkcióimat. A szobám egy ablak nélküli helyiség volt, én pedig meztelenül, egy lepedővel betakarva feküdtem, és nyaktól lefelé teljesen béna és mozgásképtelen voltam. Csak a karjaimat tudtam mozgatni. Ablak híján azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka.

A gerincemben volt egy tű, amivel valamilyen fájdalomcsillapítót, a nővér szerint morfiumot adagoltak a szervezetembe. Ennek ellenére iszonyú fájdalmaim voltak, és egyáltalán nem voltam bódult. A nővér kérdezte, hogy van-e fájdalmam. Én bólintottam, amire ő egyre jobban emelte az adagot. Mégsem éreztem továbbra sem kábultságot, sem fájdalommentességet. Mikor már nem tudott több fájdalomcsillapítót adni, azt mondta, hogy ha még emeli az adagot, megáll a szívem.

Beszélni nem tudtam, mert a műtét közben csövet dugtak le a torkomon az intubálás során, amivel megsértették a hangszálaimat. A fejem és az érzékszerveim azonban teljesen tiszták voltak.

Egyszer csak úgy éreztem, mintha Isten ott lenne velem a szobában. Olyan erős volt, hogy bár továbbra is éreztem az iszonyú fájdalmat, és teljesen tisztában voltam nyomorult helyzetemmel, ez a jelenlét mindent felülírt! Éreztem, hogy minden bagatell ehhez képest. Már nem foglalkoztam a betegséggel, már csak Istenre tudtam gondolni. Visszajött a hangom, és elkezdtem teljes erőmből énekelni.

A nővérke beszaladt a szobába, és megkérdezte, miért kiabálok. Én azt válaszoltam, hogy nem kiabálok, hanem énekelek az Úrnak. Legyintett, és mondta: „Ja, biztos a morfium.” Ekkortól meg voltam győződve arról, hogy a hűséges Isten mindent a kezében tart!

Ez történt velem az intenzív osztályon. Természetesen meggyógyultam, már öt éve. Az Istennel való kapcsolatom sokkal stabilabb és minőségibb lett.