Üdvözöljük a Gyógynaptár oldalán!

Bár ateista családban nevelkedtem, 15 évesen már saját döntésből kereszténnyé lettem. 25 éves voltam, amikor megismertem leendő páromat, akihez 28 évesen hozzá is mentem feleségül, és azóta is, több mint 20 éve boldog házasságban élünk. A jegyességünket is úgy éltük meg, ahogy az a „nagy könyvben” meg van írva, és ahogy az a keresztény lelkiismeretünkkel leginkább összeegyeztethető volt. Magyarul: A nászéjszakáig nem ismertük egymást testileg, és mindketten az esküvő előtti héten költöztünk el a szülői háztól.

Az összecsiszolódás végett az első négy évet még gyerekek nélkül terveztük, és első fiunk pontosan a tervezettnek megfelelően fogant meg. Nagy örömmel vártuk a trónörököst, pozitívan álltunk a gyermekáldás elé, a családban egyetlen nőnek sem volt problémája ezen a téren. Meg voltam győződve róla, hogy én is fitten fogok dolgozni a szülés előtti hétig, hiszen egészséges vagyok, ráadásul segédlelkészként emberekkel foglalkoztam, ami fizikailag soha nem volt megterhelő, lelkileg viszont annál inkább feltöltő.

Aztán beütött a krach. Terhességem 23. hetétől erős görcseim voltak, és mint kiderült, a méhszáj is kezdett kinyílni. Szigorú otthoni fekvést írtak elő a kötelező magnéziumpótlás mellett. Én pedánsan betartottam minden utasítást, de mindhiába. A 25. héttől a nőgyógyászom már csak azt tartotta biztonságosnak, ha állandó orvosi felügyelet alatt folytatom a terhességem hátralévő idejét.

Így a 25. héttől a 36. hét végéig egy szülőotthonban feküdtem, csak a mosdóba mehettem ki. Minden vizitnél elmondták az orvosok, hogy ha újra érzem az összehúzódásokat, azonnal szóljak, mert ott nincs koraszülött osztály, sem inkubátor, így ebben az esetben azonnal át kell szállítaniuk egy komolyabb ellátó centrumba. Magyarul: úgy tűnt kívülről, hogy Damoklész kardja folyton a fejem felett lebeg. Még karácsonykor sem mehettem haza, ezért egy majdnem üres épületben vártam egyedül az idő múlását.

Mégsem pánikoltam. Egyszerűen tudtam, hogy Isten jó, jót akar mindannyiunknak, és ha hozzá imádkozunk, meg fog hallgatni. Tudtam, hogy ebben nem vagyok egyedül: mellettem van a családom és a gyülekezetem. Így végül nem csodálkoztam, hogy a 36. hét végén hazaengedtek, és az utolsó néhány hetet nagy erdei sétákkal tölthettem férjem táraságában. A kisfiam végül egy nappal a kiírt időpont előtt született, teljesen egészségesen, azóta is nagy gyönyörűségünk.

A hathetes kontrollon azonban azt mondta az orvosom, hogy méhsüllyedésem van, amit majd egyszer meg kell műteni. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, és nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, minthogy ő is nyugodtnak tűnt…